Útleírás egy közel százéves levél alapján
Évekkel ezelőtt egy közös utazásra
váltottam jegyet Feszty Masa (1894-1979) magyar festőnővel. Miért is nevezhetem
utazásnak? A kutatásom ugyanis szentképről szentképre vezetett, igazi mesebeli
kalandor módjára gyűjtöttem a művésznő alkotásait és modelljei, megbízói
emlékmorzsáit. Így jutottam el 2017-ben a Nápoly melletti Mugnano del Cardinale
Szent Filoména szentélyébe is, amelyről tisztelői örömére beszámolhattam a
Törökőri Kis Szent Teréz templomban a kis vértanú ünnepén.
Közös utunk most Firenzébe vezetett.
Feszty Masa szentképei jellemzően a reneszánsz nagymesterek világát idézik, Fra Angelico, Botticelli, Ghirlandaio hatása végigkísérte pályáját. Ezért Feszty Masa művészetének tárgyalása arra indított, hogy előképek után nyomozzak Firenze gyűjteményeiben. És bár megszámlálhatatlan csoda ért már eddig is közös utunkon, de azt álmomban sem reméltem, hogy közvetlen útmutatást épp tőle kapok a reneszánsz fővárosának megismeréséhez.
A művésznő személyes hagyatékát az ELTE HTK Művészettörténeti Kutatóintézet Adattárában őrzik, amelynek rendezésére válalkoztam. Személyes fotók, családi levelezések, újságcikkek, gépiratok felbecsülhetetlen kincsei között találtam egy különleges kéziratot:
„Levelek Firenzéből; írta: Feszty Masa; (Utmutató azoknak, akik rövid idő alatt sokat akarnak látni, élvezni, érezni és érteni a „vörös liliom” városában.)”[2]
Unokatestvérének, Feszty Katónak címezte feljegyzéseit. Az eddig ismeretlen
kézirat keletkezésének pontos idejét nehéz meghatározni. Feszty Masa édesanyjával Feszty Árpádné Jókai Rózával 1927 és 1929 között hosszabb időre Firenzébe költözött. A forrásban meg is említi, hogy az árak tekintetében az általa 1929-ben, utoljára tapasztaltakat ismerteti. A szöveg utalásaiból arra következtethetünk, hogy vagy még ottléte idején vagy röviddel az itáliai út után íródhatott. A beszámolóm gerincét ez a részleteiben közölt levélcsokor adja, amelyek folytatólagosan követték egymást a papíroson is. Az első négy levél maradt fenn, melyet jegyzetszerű művészéletrajzok követnek. Többek között Giotto, Filippino Lippi, Fra Angelico életének vázlatos bemutatása feltételezhetően a levelekhez csatlakoztak. A kiemelt szövegrész tehát a levelek egymásutánjában olvashatóak, melyekhez hozzárendeltem a sajtóban talált odaillő cikkeket és egyéb leveleket, valamint személyes megjegyzéseimmel is igyekeztem egy gazdag útiélményt bemutatni az érdeklődőknek.
 |
| Feszty Masa gyermekkori portréja, amelyen a Triptichon Szent János hajához tanulmánynak fényképezte le édesapja firenzei műtermében. 1900 körül (MDK C-I-9/5.1) |
Feszty Masa már kisgyermekként
hosszabb időt töltött szüleivel Firenzében, amikor édesapja, Feszty Árpád a századfordulón
megfestette a körkép utáni leghíresebb képét a „Krisztus temetése” triptichont.
[3] A mű előbb külföldi körúton mutatkozott be a műkedvelő közönség számára, majd 1902-ben állították ki a Műcsarnokban. Jelenleg az Aradi Művészeti Múzeumban található. A firenzei évek mély nyomot hagytak a kislány Masa emlékeiben. Az ötéves gyermek lelkébe véste apja festéshez való állhatatos hűségét, anyjával szorgalmasan múzeumokat látogattak és a kellemes itáliai légkör próbálta elfedni a távolban hagyott családi gondokat, amely Jókai nagyapa újraházasodásából fakadt. Feszty Árpád a csallóközi
Ógyalláról származott, rokonaihoz és a martosi vidékhez erős szálakkal kötődött. Feszty Masa is egészen
haláláig szoros családi viszonyt ápolt unokatestvéreivel. Feszty Béla leányai,
Edith és Kató gyakran modellként is feltűnnek képein.
 |
| Feszty Masa: Katóka, 1925 körül. [4] |
Bevezetés
1. levél
Katókám!
Hallom, hogy készülsz Firenzébe. Sajnos, akkor én már nem leszek itt. Mégis:
szeretném, ha az én sok két évi tapasztalatom segíthetne neked abban, hogy a
rövid 6 vagy 8 nap alatt lehetőleg sokat láss, élvezz és megérthess. Hiszen
létezik sok u.n. „művészi vezető”. De a legtöbb hosszadalmas, sokat
philosophál. Az utasnak erre nincs ideje! a tárgyilagos Baedecker-szerű
guide-ek pedig túl szárazak és sokszor megzavarják a szegény utast, mert
egyforma hangsúllyal beszélnek a legfontosabb és a legkisebb dologról.[5]
Feszty Masa ezután gondosan
tájékoztatja kis kuzinját, az utazási viszonyokról, többféle lehetőséget ajánl
hol és milyen költséggel szállhat meg, többek között azt a panziót is, ahol ők évekkel
korábban megszálltak, a Piazza Mentanán található Pensio Turchit.
Feszty Árpádné pár hét
ott-tartózkodás után, itáliai könnyedséggel és édes humorral publikál a
szállásukról, ahol „1927 áprilisában két magyar piktorina hosszú időre
megtelepedett”. Az elbeszélés szerint Bianchina és Musetta a két foxikutya, akik
a ház egykori grófnőjének örököseiként maguk döntöttek úgy, hogy melyik utazó
szállhat meg a palotában. „Ennek a pensiónak Arnóra nyíló ablakából nézik
Firenzét, Firenze életét, színét. Ennek az ablaknak rózsaszínű üvegtáblái
vannak, és talán ezért látunk mindent talán még szebbnek, még misztikusabbnak,
mint amilyen. Ebből az ablakból küldik haza üzeneteiket ebből az ablakból
szeretnének minden nagy és kis eseményt, amit átéltek, szépet, amit láttak, az
otthoniaknak elmesélni. Ebből az ablakból San Miniatóra látni.”[6]
A Piazza Mentana, egy szűk kis tér
egy háborús emlékművel a közepén az Arno partján, valóban szemben a San
Miniato, de hogy melyik épületben lehetett Virginio Turchi panziója, azt még
nem sikerült pontosítani.
 |
| Piazza Mentana, a szerző felvétele |
Feszty Masa így kezdi Katókának írt 3. levelét:
„Irigyellek azért az érzésért,
mikor reggel kipihenve az utazási fáradalmakat neki indulsz az első útra. Az a
földi örömök egyik legnagyszerűbbje, egy idegen várost a birtokunkba venni!
Meglátni, megismerni, elnyelni mohó szemünkkel. Hiába is mondanám: kezdjük
rögtön az okos vezetést. Hiába mondanám, tudom. Mint a kis csikó, aki friss
zöld rétre engedtek ki, ki kell futnod magad az ösztönöd szerint. Én is, ő is,
mindenki így csinálta, aki lelkes, értelmes lény és nem ember-birka tagja
valamelyik 50 személyes „karavánnak”.
Fuss! a penzióból vagy hoteledből kilépve előtted fekszik Firenze, előtted folyik a bűbájos Arno vize.”
– És én futottam, Katóval, futottam Masával, Róza nénivel és a nyomtatott cikkekkel, képekkel a kezemben, néztem, éreztem és élveztem.
„A Piazza Signorián eléd mered a
maga komor, zárt, sötét szépségében páratlan, nagyszerű, grandiózus Palazzo
Vecchio, Tömör, zárt, majdnem négyszögletes épület, amiből mint a kilőtt nyíl,
karcsún, egyenesen mered az ég felé a világ egyik legkedvesebb tornya.
 |
| Palazzo Vecchio, a szerző felvétele |
Nézd. És lásd a százak tanácsát,
amint vonulnak be a nagy kapun gyűlésre, lásd a Medicieket kinézni az ablakon,
lásd a mi mai szemünkkel elképzelhetetlen színes pompás ember csoportokat,
felvonulásokat, amik e körül a sötét épület körül mozogtak valaha.
Fuss, fuss fel a Loggiára. Hányszor
láttad már fotográfián ezeket a szobrokat! Most előtted vannak. Nézd Cellini
Perseusát, és képzeld el azokat az időket mikor ez elkészült. Még nem volt
újság, sajtó, kritikus, s a felállított szobor lábához rakták cédulákon a jó
firenzei műértő polgárok a kritikáikat az első éjszaka. Nem bájos? Azt mondják
kevés szobor kapott annyi elismerő verset, kritikát mint a kecses, […],
nagyszerű Perseus. Képzeld el ezt az időt!
 |
| Benvenuto Cellini: Perseus szobra, a szerző felvétele |
És nézd, ott fehérlik Firenze egyik
legnagyobb híressége: a Dávid. Eredetije az Akadémián van. De a másolat is
elsőrangú. Tudod-e hogy készült? Firenzei szobrászok elrontottak egy nagy
terméskövet. Senki se tudott vele mit kezdeni. Michelangelo vállalkozott ( éves korában) [7]
hogy faragjon belőle valamit. Neki állt,
s egy darab kőből kivéste a Dávidot. Az egész város bámulatára és csodálatára.
No de majd, később mindenről
részletesen. Most csak nézz még oda arra a másik fehér szoborra: Herkulesre.
Micsoda különbség! Milyen otromba a délceg Dávid mellett! Mintha a sors az
irigységéért az örökkévalóságban akarná megbüntetni: egész élete egy áskálódás,
irigység, rosszindulat volt Michelangelóval szemben, s most büntetésül
Herculesének az lett a sorsa, hogy otrombaságával csak még jobban kiemelje a
Dávid szépségét. Hát ott mire ismersz rá? A híres oroszlánra, Donatello ércszobrára[8],
amint nagy mancsával a város címerét, a liliomot tartja. Jó Firenzeiek úgy
hívják: Marzucchino (Bacció Bandinelli Herculesét pedig „Bianchino”–nak
csúfolják „Fehérke”) Arrébb is látsz még egy nagy fehér alakot, a Neptunt. Ez
se jó szobor. De tudja Isten: megszereti az ember, van rajta valami kedves,
naív [...] Ammannati műve, a lovasszobor pedig (Medici Farnese) Jean Bolagnáé.
 |
| Piazza della Signoria, a szerző felvétele |
[…]De tovább fuss még egy kicsit,
nézd meg a Piazza Del Duomot, (csak azon az uccán kell végig menni, amerre a
sárga villanyos visz a Signoriaról, (Via Calzaiouli-n) nézd meg, mert addig,
tudom úgy se lehet okosan beszéni veled.
Nem is szólok hozzád, ha a Dóm
előtt állsz. Aki nem érti, úgy se fogja sohse érteni, aki pedig megérti: csak
magában értheti meg annak a szépségét. Mintha nem emberi kezek kőből: de maga
az Úristen a tenger tajtékos, fehér habjaiból faragta volna ki és a naplemente
kékes, lilás, rózsás szivárvány színeivel lehelte volna be.
 |
| A firenzei dóm színei a naplemente fényében, a szerző felvétele |
Feszty Masa kedélyesen elbeszélt
történetei nyomán jártam a várost, és én már nemcsak a középkori mestereket
képzeltem el, hanem őt is, ahogy beszélget a helyi kofákkal, kávézik új
festőtársakkal és átengedi magát a páratlan dolce vitának.
Fesztyné Jókai Róza után leánya, Masa
is publikálásba kezd a Magyarország folyóirat számára, és egyfajta nyílt levélben közli utazásának okát és azt a
csodát, amely véglegesen megváltoztatta a festő énjét. „Drága kicsi Katókám! …
Most már megvallhatom: nem tanulni jöttem én Firenzébe. Azt csak úgy hazudtam.
Menekültem önmagam, művészet, kötelesség, minden, minden elől, - és egy vágyam
volt csak: beállni kertésznek, halásznak, pásztornak, mit tudom én minek,
valakinek, akitől nem kívánják többé, hogy dolgozzék, rajzoljon, fessen. … A
bolyongások közt aztán az Ember, a fáradt Ember kezdte lassan kipihenni magát.
Kezdett látni, impressziókat befogadni, gyönyörködni; kezdett velenevetni a
nagy, olasz nevetéssel.”[9] Milyen csodálatos, ha egy
festő írni is tud, sőt önmagát megnyitva ír kétségeiről, „a meghasonlás, a
csömör, önbizalomvesztés” átéléséről. Milyen nagy szükségem is volt épp ezekre
a szavakra nekem is ott és akkor.
„Azt tudtam, hogy valamikor régen,
mikor még jóformán tötyörögtem Firenze uccáin, a Donatello téren volta a Papa
műterme. De hányadik szám alatt, melyik részén, arról fogalmam se volt. Nem is
kérdeztem mamától, elment a kedvem a régi helyek felkutatásától [...] A nap
forrón tűzött. Se ember, se autó, se motorbicikli. Semmi bántó hang nem zavarta
a csendet, csak távolról, nagyon távolról a Santa Croce, Firenze legszebb
csengésű harangjának mélybúgású hangját hajtotta oda Boticelli primaverájának
csendes, álmatag, toszkánai szellője.”[10]
Erről a csodálatos élményérőla családi jóbarátnak, Pekár Gyulának[11] is beszámolt. „Képzelje! – Abban a műterembe fogok esti akt curzusra járni, ahol 24 évvel ezelőtt szegény Papa a Triptichont festette. – Ha regényben olvasnám ezt a csodálatos véletlent, - hogy egy piktorina egy kapott címmel elindul egy műtermet keresni és egyszerre, mintha álmot látna, földbegyökeresedik a lába: Megismer minden bokrot, követ a kertben, az apja kezevonását az öreg háziasszony emlékkönyvében. Ha azt olvasnám azt a bűbájos órát amit tegnap d.u. 5-6 közt átéltem nem hinném el. Ha itt nem lesz belőlem jó piktor, úgy soha sehol.”[12]
 |
| Piazza Donatello 5a, ahol egykor Feszty Árpád műterme volt, most építésziroda, a szerző felvétele |
Feszty Masa nem csupán édesapja
egykori műtermét találta meg a Piazza Donatello 5/a szám alatti házban, hanem
alkotói erőre is kapott: „megtaláltam édesapám legértékesebb örökségét, amit
eddig hiába kerestem, kutattam mindenütt: a hitet. A hitet és az alázatot.”
Feszty Árpád is nagy harc után itt szelídült meg, s lett szilaj erőből a
festészet csendes munkása. „Dolgozni, dolgozni! Nem szenvedni azáltal, hogy
csak egy életet élünk. Nem lázadozni! Nem keresni dicsőséget. Nem vágyni
elsőnek lenni. Dolgozni! És a munka után esti fáradságban megtalálni mindent.
Angelico városa megsegíti azt, aki megérti a hangját!”
A fiatal piktorína lírai hangú
írásában több síkon élhetjük át a magasság és mélység feszültségét; a benső út,
az érlelődés, a saját út megtalálásának pillanata párhuzamban feszül azzal az
apáról alkotott képpel, aki mint festő szintén a művész lelki gyötrődéseit éli
meg Firenze időtlen atmoszférájában. Firenzében, ahol megannyi fiatalból lett festőművész,
és az alázat nagymestere. Feszty Masa számára a magyar művészvilág állt elő
mint példa[13],
ő azonban talál még valakit, Fra Angelicot, aki ezután mint védőszentje kíséri alkotóéveit.
„Fra Angelico de Fiesole, világi nevén Guido előkelő, gazdag ifjú volt, aki
azért lépett be a domonkosok közé, hogy teljesen Istennek és a művészetnek
élhessen. Csodálatosan alázatos, szentéletű barát volt, akiről a hagyomány azt
tartja hogy angyalok vezették a kezét festés közben. Ezért is hívják
Angelicónak. Leírhatatlan báj ömlik el képein. A legmélyebb vallásos érzés,
határtalan szeretet, túlvilági tisztaság. A San Marco kolostor, ahol a legtöbb
képe van a világ egyik legtündéribb csodája. 68 éves koráig szünet nélkül
elképzelhetetlen sokat dolgozott.” –
jegyezte festőnőnk a művészekről szóló töredékben fennmaradt kéziratában.[14]
 |
| Fra Angelico Angyali üdvözlet freskója a San Marco kolostorban, a szerző felvétele |
Látogassunk is Fiesolébe, hiszen a
levél folytatásában Katót is ide küldi útikalauzunk, hogy megismerje Firenze
történetét, egész a kezdetektől:
„Felviszlek egy hegyre, ugy hívják:
Fiesole! A lábaid alatt fog feküdni a város. körülötted pedig a római és
etruszk kövek a régi időkről fognak mesélni. Onnan jöttek le az etruszk ősök.
Onnan szemelték ki maguknak a jó fekvésű helyet a nomád pásztor ősök, onnan
szálltak le és lepték el az Arno partot, hogy valamikor kinőljön belőle egy
csoda város, amit Firenzének hívunk.
Menj haza ebédelni, és d. u. 2 órakor légy itt, ugyanazon a helyen. Ha szembe állsz a dómtól úgy jobbra tőle van a hetes kocsi megállója. Itt találkozunk.” – Megkerestem a 7-es buszt, amit száz éve így hívnak, és lassú tempóban ereszkedtünk fel Firenze fölé.
„Meglehetős unalmas, modern
külvárosi részeken visz tovább a 7-es kocsi vagy 25 percen át, azalatt ráérsz
emészteni a kaleidoscop-szerűen látott etruszk csodákat. Szép az út csak a San
Domenicoi kolostornál kezd lenni. Olajfák és ciprusok között kacskaringózik fel
a hegytetőre (rettenetes rázós és nyikorgós) jó villanyos kocsink. Az emberek
majd egymás ölébe esnek, de a panoráma szépsége, ami minden kanyarnál szebben
és szebben tárul elénk kárpótol az utazás kellemetlen oldalaiért. Mintha puhán,
cirógatóan ölelő karok között feküdne, úgy bujik meg Firenze az őt körülölelő
dombok között. Ha az Isten valaha helyet arra rendelt a természetben, hogy
város épüljön rajta: úgy ez volt az a hely. Ezüstös szalagként, csillogva
húzódik keresztül rajta az Arno. Karcsún emelkedik ég felé Giotto tornya,
méltóságteljesen terül el maga a dóm, és mint nyíl, repül az ég fele a Palazzo
Vecchió tornya. A város körül pedig a síkon és a dombokon ciprusok a természet
nagyszerű véletlenjei folytán pikáns, ízléses, rafináltan elképzelt foltokban
ide-oda csapott ciprus és pinea csoportok mint őrtálló katonák védik,
körülzárják a várost. Bum! Ez volt aztán a rázkódás.”
„És nézz felfelé! Már egész közelről látod a San Franciskus kolostor oly finom, bájos silhouette-jét a ciprusok közül kikandikálni. Közeledünk hozzá. Még néhány éktelen nyikorgás, és fenn vagyunk a téren, a Fiesolei városka főterén.”
Masa praktikus vezető, ravasz jótanáccsal is ellátja kishúgát: „Meg fog rohanni egy csomó „vezető”. Feleld azt nekik: „Non sono stramére.” (Nem vagyok idegen.) Ezt ugyan nem hiszik el neked a kiejtésed után, de ottlakó idegennek néznek és békén hagynak, ami a fő.)”
Határozott léptekkel követem tovább Masa lépteit: „A villanyos megállóval szemben egyenesen neki vágsz, egy kis utca kiszögellésében van az Amphiteatrum bejárata. […] a két lírát, és egy hatalmasat lélekzel, mikor megpillantod azt a csodálatos, bukonikus ember-elhagyta oázist, megérzed ezt a csendet. Csodálatos: mindenki megnézi az Amphiteatrumot, mégis mindig üres, alig lézeng 1-2 ember ott. Sentimentális öreg angol nénik, piktor-diákok, szerelmes párok, én még csak ilyenekkel találkoztam ott. Nem is illik oda más.” Elég mulatságos volt látni, hogy száz év elteltével sem illik ide más, ahogy ezt fotón is igyekeztem megörökíteni.
 |
| Angol hölgyek Fiesole régészeti parkjában |
„Tehát 3 csodálatos kor csodálatos
művészet rétege nyugszik itt Fiesoléban egymás felett: az etruszk, afelett a
római, és a római felett az a karcsú torony ott, a bejáraton kívül, a templom
tornya: a középkor.”
Masa ezután röviden elmeséli az etruszkok történetét, hogyan állapodtak meg az
Arno partján, hogyan vitt erre a rómaiak útja.
 |
| A ferences kolostorhoz vezető meredek út, a szerző felvétele |
„Ha kilépsz az amphiteatrumból menj
ki a térre, ahonnan bejöttél, s ott, kilépve rá jobbra látsz egy keskeny utat
ami meredeken visz feljebb a hegyre. Azon indulj felfelé! […] hamarosan, nem is
5 perc alatt egy platón találod magad. Feletted a kolostor, lábaid alatt
Firenze. Állj a korláthoz, ha pedig van hely a padon, ülj le, és élvezz mert
ennél szebbet keveset fogsz látni az életedben. Öntudatosan élvezz, örülj annak
az érzésnek, hogy te ezt a bűbájos várost holnap el kezded járni, s napokon át
a legmagasabb esztétikai, lelki gyönyörűségeket fogod élvezni benne. Az ember,
ha ott áll: szeretne a hegyek egyike lenni, szeretne ciprus lenni, hogy örökké
ölelhesse, védhesse az a várost. Nézd a finom dombvonalakat, átvágásokat: nem a
régi mesterek képeinek a háttereit fedezed-e fel bennük? Leonardo da Vinci,
Filippiék, és mind: nem ők szólnak-e hozzád a lehellet finom kontúrokban? – És én akkor, ott, engedve a
felszólításnak, megtanultam megállni, élvezni, örülni.
A nap már kezd lejjebb szállni:
gyerünk pár lépéssel feljebb, nézzük meg egy percre a Franciskánus kolostort.
Nincs benne semmi különös, de az egésznek rendkívül bájos a hangulata. A
templomkában a III. oltárt nézd meg mert az egy szép Filippino Lippi. Az udvart
szeretem nagyon. Szt. Ferenczi hangulat: kis virágcserepek, madárkák, bájos,
üde, kedves, naiv. Valamikor a XIV. században híres szép templom volt, de idők
folyamán belekontárkodó építészek elrontották tiszta, firenzei gótikus
stylusát. (Eredetileg apácáknak épült, később vették át a Francisciánusok. Az
ősrégi etruszk-világban pedig itt volt Fiesole fő-erőssége.)
 |
| A ferences kolostor kertje, a szerző felvétele |
Ha itt elábrándoztál kicsit Assisi
Szt. Ferenczről, indulj meg a platóra, és onnan (de csendesen ballagva nehogy
elfuss mellette) lefelé menet a már ismert meredek út közepén egy boltíves
kiugró teraszt látsz „Tee-room” felírással.
 |
| Egykori teázó, ma kávézó, a szerző felvétele |
Oda térj be (csak oda, ne engedd
magad máshová betéríteni. Legolcsóbb, pompás holmija van és tündérszép
kilátása. Ülj ki, a loggiára, zamatos tea vagy csokoládé (mindkettő elsőrangú
náluk) mellett mint kényelmes páholyból gyönyörködhetsz tovább a panorámában.
[…] ½ 7-ig adok neked időt. Akkor fizess és siess le a térre hogy még a
kathedrálisba vethess egy pillantást. 1028-ban kezdte építeni Il Bavaro évéque
számára egy ismeretlen nevű építész; 300 évig folytatták munkáját. Byzantinkus
stylusban épült, szigorú, egyszerű, kicsit talán túl szigorú, de szép, nemes.
Találsz benne néhány finom Robbiát, […]
 |
| Fiesole 12. századi bazilikájának belső tere, a szerző felvétele |
És ezzel bucsut mondhatsz ennek a szép délutánnak. Ha még világos van, nem vagy fáradt, ezt ajánlanám: San Domenico-ig menjél gyalog. Amellett az út mellett, ami fel vitt a Franciskánus kolostorba látsz egy másik, lefelé menő utat. Azon haladj le mindig le, és egyes út-szétválásoknál mindig baloldali irányt véve. Nagyon festői, tipikusan fiesolei ut, és közben meg is pihenhetsz „Viktoria angol királyné” padján, ahonnan talán még szebb kilátásod nyílik. […]
 | |
|
Innen már aztán igazán 2-3 perc és
lenn vagy a San Domenicói állomáson. Ha még nyitva van, és nem áll épp ott a
7-es kocsi (elpasszolni kár, mert csak minden 20 percben indul) térj be egy
percre a templomba, meglátod egy híres Beato Angelico másolatát és főleg:
megható érzés, hogy itt, ebben a kolostorban élt és dolgozott hosszú éveken át
az angyali lelkű barát, mielőtt a San Marcoba került volna. De most fuss, jön a
7-esed. Vedd elő összes könyökeid és ökleid, ilyenkor este tele szokott lenni.
No, nem baj, nem soká tart, innen 20 perc alatt benn vagy már a dómnál és 8
órára már a vacsoránál ülhetsz.”
Nagy bizalommal Masa tanácsaira hagyatkozva jártam végig Fiesolét, megtaláltam a római köveket, az etruszk emlékeket, találkoztam az angol hölgyekkel, remélem nem ugyanazokkal, akikkel ő, lesétáltam a villák közötti keskeny úton, azzal a leírhatatlan érzéssel a szívemben, ami száz év távlatában akkor, ott közöttünk megszületett.
A következő nap délelőttjét az Uffiziben töltöttem, azzal a küldetéssel, hogy a Feszty Masa kézirataiban talált nagymesterek művei között előképeket azonosítsak.[15] Szeretek egyedül kiállítást nézni, elsősorban a remekmű rám gyakorolt hatását átélni. Így adtam át teljes lényem a képtár kincseinek. A legnemesebb témát ábrázoló remekek gyönyörében a lélek olyan magaslatokat jár be, hogy már-már a fellegekben érzi magát. Erről a magaslatról azonban a kattogó fényképezőgépek és a morajló, tolongó emberáradat próbálja lerángatni. Korunk múzeumlátogatóinak viszonya a műalkotásokhoz, embertársaikhoz és a környezethez külön tanulmányt érdemelne. (Vajon a mecénások örökkévalóság vágyának szándéka érvényesül a remekművekkel „fotózkodás” aktusában is?)
 |
| Az Uffizi zsúfolásig telt Caravaggio terme, a szerző felvétele |
A szelfiző turistahad jelenséggel
szemben, komoly belső küzdelem után egy megoldás kínálkozott: derűs türelemmel
jelen lenni. Botticelli Vénusza percekig az enyém volt, érinthetetlen
zavartalansággal foglaltam el és vontam ki magunkat a környezet sodrásából. Botticelliről
ezt a feljegyzést találtam művésznőnktől: „Nekem ő a mindenem. Nem tudom
kifejezni, mi az amit annyira szeretek benne, Azt hiszem, az a különös
melancholikus báj, ami minden képén elömlik és az a csodálatos, bánatos,
révedező, bűbájos arckifejezése minden alakjának. Oly hihetetlen tisztaság árad
a műveiből, hogy még a pogány tárgyú képei, pld a Vénusz születése is szinte
szentképnek hat.” Kíváncsi lennék, hogy Masa vajon, hogyan viselte volna
ezeket a körülményeket, mikor édesanyjától tudjuk, hogy az Uffizi látogatói
között szórakozásból gyűjtötte az emberi ostobaság megnyilvánulásait. És akkor
eszembe jutott Fesztyné Jókai Róza kissé gunyoros véleménye a műveletlen
külföldi turistákról: „Hát a szép, fiatal, elegáns amerikai lady, aki Piombo
képének az üvegében nézi magát púderezés közben? Szegény Firenze, szegény
Uffizi. Aki szeret, ért, az szerény ruhában, lelkesedik érted.”[16]
A következő levelek talán Kató bőröndjében lapulnak, ezután a megjelent újságcikkekből szemezgetve jártam Firenze utcáit: a Mercato–Nuovon átsétálva én is megálltam Fesztyné kedves, régi pajtása, a bronz-disznó előtt.
 |
| Fontana del Porcellino, a szerző felvétele |
Felkerestem a Bargello Múzeumot, amelynek Feszty Masa rendszeres látogatója volt Donatello szobrainak tanulmányozása miatt.
 |
| Donatello szobrai a Bargello Múzeumban, a szerző felvétele |
Itt ismerkedett meg és kötött jó barátságot az öreg teremőrrel, aki különböző fortélyokkal csalt ki lírákat a jóhiszemű turistákból. Az Arnón túl felkapaszkodtam arra a „hegyre”, ahol a San Miniato al Monte bazilika áll. Innen fenséges kilátás nyílik Firenzére. Az esti fényben az Arno völgyében felsejlett az a híres sfumato, ami sehol máshol nem kerülhetett volna a festők vásznára, mint itt Firenzében. Végre már nem csak értettem, de láttam is.
 |
| Firenze látképe a San Miniato hegyéről, a szerző felvétele |
„Legkedvesebb bolyongó helyem a Costo San Giorgo. Aki igazán szereti Firenzét és az olasz népélet is érdekli figyelje jól az útirányt és ha idesodorja a véletlen szele, tegye meg ezt a sétát! […] Füstös öreg házak, keskeny kis ablakokkal. Ablakok? Üregek. Mint nagyon öreg, sovány ember szemei, amik már nem fénylenek, nem élnek, csak sötét barlangok. Pedig mennyi élet van mögöttük! Hány kíváncsi gyerekszem nézi rajtuk keresztül a világot! Hány szapora olasz családnak fészkét takarja az az öreg kőfal. Most, hogy a nap kezd kissé kevésbé égetni, ontják embertartalmukat a rozoga kapuk és az uccán folytatódik a fenn abbahagyott élet.”[17]
 |
| Costa di San Giorgo negyed, a szerző felvétele |
Feszty Masa 1928. június 9-én nyitotta meg egy év terméséből rendezett kiállítását a Lyceum Club szalonjában. [18]
 |
| Lyceum Club Internazionale di Firenze épülete a Ponte alla Carraia-ról fényképezte a szerző |
A helyi kritikusok nagy
elragadtatással nyilatkoztak Feszty Masa művészetéről „túlfűtött
temperamentumát és eleven élettől lobogó színeit.” dicsérték. Egyiküktől
olvashatjuk: „A fiatal művésznő valamennyi műve a sokat szenvedő kis
Magyarország erejéről és tehetségéről tanuskodik” és egy másikuktól: „Bűvös vér
a magyar vér, amely mindig, amely mindig nagy dolgokat művelt és ezután is
mindig nagy dolgokat fog művelni.”[19]
A Firenzét jólismerő festő, Bayer
Ágost kis Masa-portréja mellé megosztotta gondolatait is művésznőnk tárlatáról.
A Nemzeti Újságban megjelent beszámolójában a kiállítás körülményein
sajnálkozik: a Lyceum, a maga „elzárkózottságában” nem a legjobb helyiség; a
sajtó általában a kiállításokról csak zárás után ad hírt; és az időpontot
illetően „egy ilyen nagy kvalitású kiállítás oly későn rendeződött, amikor már
az idegenek nagyrésze és a tehetős firenzeiek is elhagyták a várost.”[20] A festőtárs felhívta a
figyelmet az olaszok között legnépszerűbb kompozíciókra, így a Venere dormente
és a Sogno aktokra. „A már ismert és nála különösen jellegzetes tragikusan mély
színskála erőt és csillogást kapott s nagyon változatossá gazdagodott legutolsó
otthoni kiállítása óta; több életet és belső tartalmat nyert s új elemmel, az
aranynak alkalmazásával bővült. … Egy csomó kis szénrajz a florenci muzeumok
halhatatlan szoborremekéről mutatja, hogy mily komoly tanulmányok szegélyezik
ezt az utat, mely a fejlődés mostani fokára vezetett.”[21]
Örömmel fogtam kezembe a kiállítás
katalógusát, amely 1973-ban került az Országos Széchényi Könyvtár
gyűjteményébe. Így az egyszerű kivitelű dokumentum alapján lehetővé vált a
Farkas Veronika által közölt és a világhálóról gyűjtött rajzok meghatározása. A
Lyceum katalógusában a festmények között azonosítható 1. Venere Dormente; 13. Sogno;
a rajzok között 6. Lungarno tételek. Míg az 1928 szeptemberi kiállítására több
széntanulmányának pontosabb címet ad: 86. Kolostorudvar; 87. Porta San Miniato;
92. Arnoparti öreg házak.
 |
| A firenzei Lyceum és az Ernst Múzeum kiállítási katalógusa 1928-ból. |
1928 őszén Budapesten bemutatott szénrajzaival elnyerte azt a szakmai sikert, amire vágyott, megelégedésére szolgált, hogy Ernsték megvásárolták képeinek kiállítási jogát. 1930-ban a toszkán képanyagot Milánóban is bemutatta.[22] „Most lesz Milánóban kiálltásom. Azaz egy csoporttal együtt, - csupa olasz és angol piktorina. 18 piktorinával Egyedüli magyar én. […] 2 életnagyságú aktom, 3 portrait-m s pár apróságom lesznek kiállítva.”[23]
 |
| Feszty Masa: Kolostorudvar rajz, 1928.[24] |
 |
| Feszty Masa: Porta San Miniato; és Arnoparti öreg házak / Lungarno szénrajzok, 1928.[25] |
Feszty Masa egy évvel
kiállításmegnyitója után, 1929 nyarán így üzent vissza Firenzébe: „Öreg, kopott
kövek! Valamikor, régen, – egy éve – onnan, a Ti hazátokból írtam levelet ide:
az akáclombos faluba. Akkor cinquecento-padon ültem és szalmakazlakról
álmodtam. Ma szalmakazalon végigdűlve írok – és Rólad álmodom. Rólatok és arról
a különös ködös reggelről, mikor utoljára láttam San Miniato sziluettjét, a
Ponte Vecchiót, Ufficit. Mikor olyan kegyetlenül hangzott a máskor oly kedves
Vetturino nyikorgó hangja, ami az állomásra vitt és mikor olyan
elbizakodott-gúnyosan búgták az Arno habjai: Elmégy? Itt tudsz hagyni minket.
Te, aki úgy szerettél és akit úgy szerettünk? El tudsz hagyni? Új házak közé
mégy, egyenes uccákba, cifra nagyvárosba? Vissza fogsz vágyni, vissza fogsz
jönni! Így beszélt az Arno. És én fájdalmasan integettem neki: Igazad van,
pajtás, – a viszontlátásra. Idehaza
pedig fogadott a fűzfa. Csakhogy visszajöttél. Te tékozló gyermek! Hát jobb
volt odakünn? Szebbek az olajfák? Szebbek a ciprusok, mint jegenyetestvér? Hát
el tudtál hagyni s el fogsz megint hagyni? Te tékozló gyermek! … Te ugyanaz
vagy: ami volt Firenze. Te lélek vagy, bensőség, magány, lelki oázis. San Marco
vagy a pacsirták reggeli éneke tiszta kék ég alatt, harmatos zöld fűben: nem
egy s ugyanaz?”[26]
Lelkületében ott a ferences
természetszeretet, amely egy tőről hozza gyümölcsét a művészet iránti önzetlen
elhivatottságával. Feszty Masa sorain és szentképein keresztül átsugárzik az
egész lényét átható istengyermeki derű, amely a teljesen átadott lelkek
kiváltsága. Ez magyarázza, hogy Beato Angelico nyomán, hogyan lett ő a magyarok
szentéletű szentképfestője.
A firenzei évek hatására a benne
lobogó vágy és cél egy műben fogalmazódik meg számára, a Magyar Madonna megfestésében.
„Azért vágyom-e ugy erre: mert gyermekkoromban annyi primitív Madonnát
láttam? Vagy azért kellett annyi primitív Madonnát látnom, hogy ezt meg tudjam
festeni? Véletlen, vagy rendelés? Mindegy. Akármelyik: ez a festő–Feszty Masa
legszebb, legigazabb vágya, célja. S ha megfestette, nyugodtan hal majd meg…”[27] Hazatérve tehát művészete
felfrissült és önmagára talált. A korai reneszánsz mesterek örökérvényű
tanításán nyílt ki az a Feszty Masa, aki korának elismert magyar egyházművésze lett. Megszámlálni is nehéz azt a szentkép-hagyatékot,
amit a legsötétebb istentagadó időkben festett az Úr nagyobb dicsőségére és a
lelkek vigasztalására.
Hogy Katóka eljutott-e Firenzébe, nem tudom, de én mindenképp egy felejthetetlen, testet –lelket–szellemet felemelő élménnyel gazdagodtam, és remélem, hogy útleírásom megosztásával kedves olvasó is. Egy régi fotó örökölt fénymásolatával a kezemben találtam rá a helyre, ahol a felvétel készült. A képen a művésznő és unokatestvére, Feszty István, Katóka fivére látható a firenzei dómnál. A cikk kedvéért és az utazás emlékeként magamat is megörökítettem ugyanott.
  |
| Feszty Masa és unokafivére, Feszty István a firenzei dómnál 1928 körül (magántulajdon); én ugyanott 2026 júniusában. |
Felhasznált irodalom:
Farkas Veronika: Feszty Masa, Révkomárom,
2002.
Feszty Masa levelei Pekár Gyulához,
Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Levelestár.
Feszty
Masa kéziratai, ELTE HTK Művészettörténeti
Kutatóintézet C – I – 9/ Kéziratok
Feszty
Masa – Ijjas Antal: Feszty Árpád élete és művészete. 1966.
Feszty
Masa: Pár szó magamról. Literatura
– Beszámoló a Szellemi Életről. Budapest. 1929. 327-329.
Fesztyné Jókai Róza és Feszty Masa
cikkei a Magyarország című folyóirat 1927-29-ből.
Bayer
Ágost: Magyar művésznő nagysikerű kiállítása Firenzében. In.: Nemzeti Újság.
1928. június 24.
Mostra
personale di Masa Feszty de Martos, katalógus, Lyceum Club, 1928 június.
Pekár
Gyula: Ferrara, Ravenna, Firenze. Budapest. Lampel, 1907.
[1] „Com'
era dov' era” = Ahogy volt, ahol volt.
[2] A
cikkben Feszty Masa Levelek Firenzéből című kéziratát szó szerint idéztem és
dőlt betűkkel szedtem.
[3] Feszty
Masa – Ijjas Antal: Feszty Árpád élete és művészete. 1966.
[4] Katóka,
olajvászon, a Paál László Társaság kiállításán. In.: Új Idők. 1926.
[5] ELTE HTK
Művészettörténeti Kutatóközpont; C – I – 9 / Feszty Masa kéziratai
[6] Feszty
Árpádné Firenzéről,.. In. Magyarország 1927. május 29.
[7] Masa
kihagyta a szám helyét, egyébként 26 éves volt ekkor Michelangelo.
[8] Az
eredeti homokkőből készült, itt egy másolatról írhat.
[9] Feszty
Masa: Feszty Masa firenzei levele a Csallóközbe – Ógyallára Magyarország 1927.
június 12.
[10] u.o.
[11] Pekár
jó ismerője volt Olaszországnak, hiszen egy személyes hangvételű útikönyvet is
megjelentetett; Pekár Gyula: Ferrara, Ravenna, Firenze. Budapest. Lampel. 1907.
[12] Feszty
Masa levelei Pekár Gyulához; OSZK; Kézirattár; Levelestár
[13]
Gondoljunk itt szülein felül nagyapjára, Jókai Mórra és a Feszty-szalon jeles
tagjaira.
[14] ELTE
HTK Művészettörténeti Kutatóközpont; C – I – 9 / Feszty Masa kéziratai
[15] Az
előképek felvetésével és konkrét párhuzamok felvonultatásával egy újabb
tanulmányban kívánok foglalkozni.
[16] Feszty
Árpádné Firenzéről,.. In.: Magyarország 1927. május 22.
[17] Feszty
Masa: Kánikula Firenzében In.: Magyarország 1928. szeptember 6.
[18] Magyar
Távirati Iroda, 1928. május 10. és június 23.
[19] Magyar
Távirati Iroda 1928. június 23.
[20] Bayer Ágost: Magyar művésznő nagysikerű kiállítása
Firenzében. In.: Nemzeti Újság. 1928. június 24.
[21] u.o.
[22] Milánói
kiállítás 1930. április 1-jén nyílt meg. De Feszty néven több képpel is
jelentkezett. https://www.scribd.com/document/334220529/De-Lorenzi-Cataloghi#content=query:feszty,pageNum:385,indexOnPage:0,bestMatch:false
[23] Feszty
Masa levele Pekár Gyulához 1930.
[24]
Feltehetően a San Marco kolostor udvara lehet.
[25] Farkas
Veronika 2002-ban megjelent kötetéből kiemelt ábrázolások téma szerinti
azonosítása.
[26] Feszty
Masa: Levél Ó-Gyalláról a messzi Firenzébe In. Magyarország. 1929. június 8.
[27] Feszty
Masa: Pár szó magamról. Literatura – Beszámoló a Szellemi Életről. Budapest.
1929. 329.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése